A Belső Ember 2006
August 25, 2024, 9:38 amKérdés Válasz Pál többször is használja leveleiben a belső ember kifejezést (2Korinthus 4:16, Efezus 3:16). A Róma 7:22-23-ban ez áll: "Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember szerint, de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. " A belső ember a személy lelki oldalának egy másik megnevezése. Ezzel szemben a külső ember a személy látható, külső vonatkozását jelenti. Isten az embereket lélekből, szellemből és testből alkotta (1Mózes 1:27, 1Thesszalonika 5:23). Azt mondják, hogy nem a testünknek van lelke, hanem a lelkünknek teste. A test – a külső ember – az a fizikai burok, amely révén megtapasztaljuk a világot. A testünk elsősorban az öt érzék és azon veleszületett szükségletek révén működik, amelyek evésre, ivásra és alvásra késztetnek. A testünk nem valami rossz, hanem Isten ajándéka. Isten azt szeretné, hogy ezt a testet élő áldozatként mutassuk be neki (Róma 12:1-2). Amikor elfogadjuk Istennek a Krisztusban kijelentett üdvajándékát, a testünk a Szentlélek templomává válik (1Korinthus 6:19-20, 3:16).A Belső Ember Videa
A külsődleges lehetőségei leírhatók, előtervezhetők, a belső forma ugyanakkor képlékenysége és természetszerű alulreprezentáltsága miatt kiszámíthatatlanabb. Nem is biztos, hogy beszélhetünk egyáltalán formáról. A "forma" ugyanis meghatározható, rendszerbe helyezhető, ezzel szemben az amorfról definitív jelleggel nem sok mindent mondhatunk – lényegében az amorf épp elégséges leírás. Ennek mentén testképünk hatása belső egyensúlyunkra finoman szólva túlárazott. Testünk a romlás figyelmeztető hordozója, időbeliségünk hús-orma, mintha a test idegen dolog lenne, leválasztható bensőnkről, nem pedig azzal egyenjogú való, szimbiotikus (fél? )entitás. Mi értelme mégis ennek az önmagunkkal vívott paradox háborúnak? A Test erős jogokat követel, holott kivetülésünk (és nem kivetítésünk! ) csupán. A test csak egy fura érzet, a nem-én érintése (az, ami még épp mi vagyunk, de jellegében és természetében a legközelebb áll ahhoz, ami már nem mi vagyunk), az én-kívüli mediátora, ami a nem-én létét az én számára elsődlegesen elérhetővé teszi.
A Belső Ember Szereplők
Késve, a tegnap ujjnyi mély barázdáival homlokomon érkezem meg a szemináriumra, ahol jókedvűen mutat maga mellett helyet láthatóan enyhén kapatos és általában, hozzám mérten legalábbis optimista barátom, hogy üljek már le, hol a csudában voltam, miegymás suttogás. Próbáltam nem ellenségesnek tűnni, mégis maradhatott valami az arcomon a reggeli dacból, valami fura fertő, egy kaján vigyor árnyéka, hogy én nem is vagyok itt, és titeket is csak kitaláltalak egy boros estén. Előbb a reggel, majd a tenger meg az összes többi dolgok, de főleg ez előbbi kettő. Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. Kényelmetlenül befurakszom, matatok az aurákban, leülök, feszengek klausztrofóbiásan, kis terem, sok ember, túltöltött tér. Innom kellett volna, de késésben voltam. Nem szólok semmit, nem is tudnék, olyan mély a hangom, hogy bármily halkan is beszéljek, azt mindenki hallja. Háttérzaj vagyok. Rajta persze a szokásos vigyor és zöld-sárga csíkos póló, természetes haj. Figyelj, baszkikám, ez érdekes, mutatott előre az előadóra, majd szélesen vigyorgott megint rám.
És így tovább, csak mondom bele a korosodó délutánba, már magamnak inkább, mintsem a többieknek. És jönnek az új arcok, új hangok, új háttér, új fények, új ízek, új mezek, új ismeretlenek. De a régi nyögés-nyavalygás, a régi nagyon fáj, a régi, lassú vér, a régi alvadás, mely barikádokat halmoz-képez – ülepedik. Az új nem tudja megkerülni. Ugyanaz a régi-régi nem-élet, amelyben elvesztette már színét az öröm, ha mi volt egyáltalán: szürke – a fekete-fehér összemosott esszenciája: élhetetlen értékeim és meg nem élt alig-élményeim. Ahol, ha szabadulandó vagy épp az elmét tágítandó ablakom kitárom, karnyújtásnyira egy falat látok, mértani formák hordozóját, áttörhetetlen mivanodaát ot… Későn, fáradtan, kiégve érek haza, és úgy húz az ágy, hogy már nem is akarok mást, mint lefeküdni. Lefeküdni és még utoljára rágyújtani. Perzselő mellkasi fájdalomra ébredek, de már érzem a szagot is. Látom, izzó kráterként tátong mellüregem, s kékes füst szállong fölötte (ilyesmi kékes valami lehet a lélek is, képzelem hirtelen).