Térd Oldalszalag Fájdalom

Arany János - Letészem A Lantot

Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek hurjaim; Baráti szem, művészi gonddal, Függött a lantos ujjain; Láng gyult a láng gerjelminél, S egygyé fonódott minden ága. Zengettük a jövő reményit, Elsirtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körül a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Ah! látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, melly Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz a ki oszszon... Mind hiába! Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...?

Letészem A Lantot Vers La Page Du Film

Mind hiába! Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...? Hímzett, virágos szemfedél...? Szó, mely kiált a pusztaságba...? Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Letészem a lantot. Nehéz az. Kit érdekelne már a dal. Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. Oda vagy, érzem, oda vagy Oh lelkem ifjusága!

Letészem A Lanctot Vers

Arany János versei 1. - Letészem a lantot - Pro-Book Könyvkiadó Figyelem! A honlap és a bolt kínálata eltérhet.

Letészem A Lantot Vers Les

Letészem a lantot. Nyugodjék. Tőlem ne várjon senki dalt. Nem az vagyok, ki voltam egykor, Belőlem a jobb rész kihalt. A tűz nem melegít, nem él: Csak, mint reves fáé, világa. Hová lettél, hová levél Oh lelkem ifjusága! Más ég hintette rám mosolyját, Bársony palástban járt a föld, Madár zengett minden bokorban, Midőn ez ajak dalra költ. Fűszeresebb az esti szél, Hímzettebb volt a rét virága. Nem így, magánosan, daloltam: Versenyben égtek húrjaim; Baráti szem, művészi gonddal Függött a lantos ujjain; - Láng gyult a láng gerjelminél S eggyé fonódott minden ága. Zengettük a jövő reményit, Elsírtuk a mult panaszát; Dicsőség fényével öveztük Körűl a nemzetet, hazát: Minden dalunk friss zöld levél Gyanánt vegyült koszorujába. Ah, látni véltük sirjainkon A visszafénylő hírt-nevet: Hazát és népet álmodánk, mely Örökre él s megemleget. Hittük: ha illet a babér, Lesz aki osszon... Mind hiába! Most... árva énekem, mi vagy te? Elhunyt daloknak lelke tán, Mely temetőbül, mint kisértet, Jár még föl a halál után...?

Letészem A Lantot Verselemzés

Arany János: Letészem a lantot Jánosnak ez az ódai, elégikus hangvételű verse, 1850-ben íródott, Arany ekkor Geszten nevelő → "száműzetés" a szabadságharc után. Már a vers címe lemondó szomorúságot áraszt, és a címben megjelenik a költészet szimbóluma is: a lant. Az első és az utolsó versszakok a keretversszakok. Minden versszak végén refrénnel erősíti szomorúságát, amiben azt magyarázza, hogy eltűnt az életkedve. A második, harmadik, negyedik és ötödik versszakokban a múlt időt idézi, ami értékekben gazdag volt barátja, Petőfi mellett. A hatodik versszakban már a jelen szomorúságát veszi tudomásul, amiből már hiányzik minden pozitív érték. A hetedik versszak refrénében már véglegesen eltűnt a lelke ifjúsága, ami most már nincs többé → befejezettséget, reménytelenséget támaszt. Legyünk kegyetlenek: a gyász "enyhítő körülményei" nélkül. ) Tárgy künn, s temagadban - És érzelem, az van, Míg dobban a szív; S új eszme ha pezsdűl; Ne vonakodj restűl Mikor a lant hív. Van hallgatód? nincsen? Te mondd, ahogy isten Adta mondanod, Bár puszta kopáron - Mint tücsöké nyáron - Vész is ki dalod.

Letészem A Lantot Vers La Page

Nemcsak az első két strófában, hanem itt is természeti képekkel él: az utolsó versszak fa-metaforája a költészetet jelképezi, Arany kihaló fa fonnyadó virágához hasonlítja a verseket: Ki örvend fonnyadó virágnak, Miután a törzsök kihal: Ha a fa élte megszakad, Egy percig éli túl virága. A halál utáni képnek a kibontásával a 7. strófa lényegében a 6. strófát folytatja. Az ott feltett kérdésekre is megkapjuk a választ: az "árva ének" olyan fonnyadó virág, amely csak egy percig éli túl a fa halálát, tehát maga is haldoklik. Ha a fa halálra van ítélve, akkor a virág sem élhet, hiszen az őt éltető gyökér elpusztul. Ez a kép kilátástalanságot sugall. A kivágott vagy kiszáradt, halott fa képében a nemzethalál félelme is kifejeződik: ha a múlt halott, ha a nemzet halott, akkor a költészet is hiábavaló és céltalan. Ebben az értelmezésben a módosult refrén kemény kijelentése azt a felismerést fogalmazza meg, hogy a lelki és a fizikai megsemmisülés közötti állapotban vagyunk (fizikailag még élünk, de a lelkünk oda), és ez a létezés értelmetlen.

A patakvíz kristállyá szürődék, Lombos erdő barlanggá szövődék, Aranyozva lettek a vad sziklák S forrás helyett könnyeiket sírták. A hegy orma, a folyamnak medre Szellemekkel lőn megnépesedve, Fű-fa örült ifjú életének: Bércen, síkon megzendült az ének. Szende szellő, olvadozva lágyan, Fütyörésze alföld nádasában: Míg a hegység szilajabb szülötte, A Sió vadujjongatva tört le. Mindenütt dal. - Néha megkivánja A vihar, a felhők orgonája, S reszket a nagy mindenség egyháza. Mikor e hang oszlopit megrázza. De, ha pendült az ideg kobozzán, Néma lőn a felhői oroszlán, Lábhegyen járt, csendesen és óva, Bérci útán a hegyek zúgója. Majd el-eljött a puszták szellője Egy-egy hangot elorozni tőle, S diadallal vitte nyert prédáját: Megbájolni kedves délibábját. Fülemile, szégyenülve bokrán, Édes irigységgel hallgatott rá, S kedve-szegve rejtezék vadonba, Hogy silányabb énekét elmondja. Lába előtt a vad szenvedélyek Megjuházva, békén figyelének: De csak egy hang kelle, hogy kobozza Mindeniket őrjöngésbe hozza.

July 4, 2024, 8:02 pm